Huszár Szilvia tetoválóművész
Becsöngettek, beléptek azon a bizonyos ajtón és megérkeztek abba az intim közegbe, amit
én tudatosan, vagy akaratlanul teremtettem magam köré, ami már a lényem része, amit
lélegzek nap, mint nap és megosztok veletek.
Ott vagytok és elmesélitek, mit szeretnétek és én hallgatok, kíváncsian figyelek rátok.
Aztán egyszer csak kérdezek, és nagy lendülettel gesztikulálva magyarázom mit, hogyan és hova kéne és a következő
pillanatban csillogó szemmekkel, filctollal a kezemben jelölöm a bőrötökön hogyan képzelem, hogyan legyen a vonalakból egységes, esztétikus, jelentéssel bíró tetoválás.
Ezen a ponton már bárkinek lehet fogalma arról, hogy valóban szeretne-e velem
együttdolgozni. És ha mégsem, azzal sincs semmi gond. Viszont, ha én vagyok a
kiválasztott, akkor az … eszméletlenül jó érzés. Onnantól kezdve együtt dolgozunk, itt kezdődik a valódi bizalom és a valódi közös munka.
Mert ezt a közös élményt viszem bele a tervezésbe, a skiccekbe, a végső mintába. És
közben izgulok és várom, hogy mit szóltok hozzá, vajon Ti is úgy látjátok-e, ahogy én?
Eltaláltam? Vagy mégsem? Közel járok, vagy még változtassunk? Ennél a pontnál lesz
igazán közös a tervezés: én is bízom bennetek. Hiszen bíznom kell abban, hogy elmondjátok
ha tetszik amit rajzoltam és azt is, ha nem tetszik. Úgy érzem, szerencsés vagyok: mert
őszinték vagytok hozzám és megtiszteltek ezzel.
A tervezés akkor zárul le, amikor megszületik a végleges minta. Ez az első csúcspont. Az én kezem
által, de a Ti életetekből ihletet merítve, a Ti érzéseiteket közvetítve. Gyakran “átfolyik”
rajtam is a rajz, beleteszem a saját élményeimből azt, ami szerintem releváns, amiről úgy
gondolom, hogy én a ti helyetekben szívesen látnám magamon.
A második csúcspont, amikor már tetoválunk és egyszerre figyelünk ugyanarra: a vonalakra,
a satírra, az árnyékra, a fájdalomra, az időre. Szinte “fogjuk egymás kezét” munka közben. Ti azzal, ahogy rezzenéstelen és nyugodtan hagyjátok, hogy
dolgozzam, én pedig azzal, hogy a legeslegjobbat nyújtom. És miközben varrunk,
elkerülhetetlenül megismerjük egymást akkor is, ha nem beszélgetünk.
A tetoválás: intim. Bizalommal, kiváncsisággal teli összhang két ember között.
Az utolsó vonal, az utolsó árnyék után pedig a kedvenc pillanatomhoz érkezünk:
összenézünk. Néma és teljes másodperc, amikor egy visszafordíthatatlan és örök minta készül
el, mert ott és akkor, csak ez létezik: a közös munka eredménye és a siker, hogy kész.
Ez a siker mindkettőé: a vendégé és a tetoválóé is. Ezért, végtelenül hálás vagyok: mert ezt együtt, összhangban
alkottuk.
Munkáim
